A témáról mások is írtak már, pl. itt: https://www.the-leaky-cauldron.
Az első állításom az, hogy a Harry Potter könyvsorozat jungi szimbolikára épül, rajta keresztül akár a jungi fogalomrendszer bemutatására is vállalkozhatunk azt nem ismerők számára, hiszen rengeteg szimbólum és a jungi pszichoanalízis által leírt emberi magatartásforma megmutatkozik általa. A másik állításom az, hogy az előzőek tükrében két, koherens értelmezése lehetséges a sorozatnak. Ugyanis a teljes leírt mágikus világ Harry Potter belső univerzumaként is értelmezhető (a külső világban egyedül a Dursleyéknál töltött epizódok történtek). Ez esetben a sorozat egy árva fiúról szól, akinek a szülei meghaltak (akár autóbalesetben, ahogy Dursleyék eredetileg állították), és a reális világ érzéketlensége, hétköznapisága elől a saját belső világában merül el (amelyben ő a hős, a központi figura), történetek kitalálása révén. Ezáltal jobban megismeri önmagát, és a folyamat személyiségfejlődést idéz elő nála. A mágikus világ szereplői, tárgyai, képei saját belső komplexumai, szimbólumai, képei. A másik, ugyanígy koherens értelmezés szerint a történet a valós világban történik, a szereplők pedig olyan személyiségek, akiket tanulmányozva hét év individuációs processzusát követhetjük végig. Az egyes szereplők életkorától függően a fejlődési folyamatot különböző fázisaiban láthatjuk. Az elemzés keretében bemutatom az első nézőpontot alátámasztó szimbólumokat, történeteket.
Az, hogy a sorozat cselekményének döntő része Harry Potter belső világában történik, komoly állítás, amely komoly bizonyítékokat igényel. Értelmezhető ezek szerint a sorozat általam (és nem mellesleg: Rowling által is) kulcsmondatának tartott, Dumbledore általi kijelentése is: "Persze, hogy mindez a fejedben történik, Harry. De attól még lehet valóságos, nem?" Figyeljük meg először tehát, hogy mi történik, amikor a főszereplő a két világ határán áll, egyikből a másikba kerül. Először a mélyebb személyiség (amit, mint a későbbiekben látni fogjuk, a Roxfort jelképez) megpróbál „levelek” útján kapcsolatot teremteni Harryvel. Majd, miután nem kap választ, mert a nevelőszülők a hétköznapi munka jelszavára hivatkozva megtiltják Harrynek a levelek által szimbolizált aktív imaginációt (hiszen azt fölösleges cselekedetnek, lusta emberek foglalatosságának tartják), Hagrid formájában betör a házba. Tehát a levelekben a tudattalanja akar közölni Harryvel valamit, mégpedig azt, hogy sokkal több, mint aminek gondolta magát (ti. létezik tudattalan szférája, és képes az aktív imaginációra: ezen tényeket a "varázslói lét" fogalma jeleníti meg). Miután elnyomják, az nem hagyja magát, és Hagrid formájában betör a hétköznapi Harry életébe. A tudattalan elnyomásának Jung szerint egyértelmű következménye a tudattalan tartalmak erőszakos betörése a tudatos szférába. Tehát itt a mágusvilág pontosan úgy cselekedett, ahogyan Jung elvárja a tudattalantól. Az aktív imagináció fogalmát az írónő is ismeri, sőt alkalmazta a regény cselekményének kitalálása során.
A későbbiekben a belső világ a cselekmény szinte kizárólagos helyszínévé válik, a két szféra közötti érintkezés csak a nyári szünetek eljövetelére és befejeződésére korlátozódik. Természetesen jogos kérdés, hogy hol van Harry a „tanítási időszakban”, a két vakáció között. Hiszen az hosszú idő. Válaszom az, hogy otthon, talán az ágyában forgolódik, és történeteket talál ki. Hogy ezek a történetek saját cselekményidejüket tekintve egy évnyi hosszúak, nem jelenti azt, hogy a Harry külső világában is egy év telt el, talán csak egy éjszaka. Az álmok például képesek nagyon megnövelni a szubjektív idő hosszúságát, és a tudattalan megnyilatkoztatására nemcsak az aktív imagináció, hanem a kifejezett álmodás is képes. Tehát a módosult tudatállapot (ami aktív imagináció esetén is fennállhat) meghosszabbítja a szubjektív időt. Ezen értelmezés szerint a hét kötet teljes cselekménye akár hét nap is lehet. Vagy hét hónap, esetleg hét óra… A választ az olvasóra bízom.
A két szféra közötti érintkezési időpontok a tudattalan megnyilatkozási folyamatának (aktív imagináció, alvás, stb…) végét és elejét jelenti: Harry nem akar visszatérni a valós, unalmas, mágiamentes világba, mivel a belső szféra tetszik neki (akkor is, ha néha rémálommá válik is, főleg a sorozat vége felé). Így reagál az aktív imaginációs folyamatban résztvevő alany is, ha az (külső hatás vagy belső késztetés miatt) meg akar szakadni. És várja az éberen töltött „nyári szünetek” során, hogy végre vége legyen az adott napnak/feladatnak, amely kihozta őt az tudattalan megnyilatkozási állapotából, hogy vissza tudjon térni a belső világba. Arra, hogy a történet értelmezhető egy aktív imaginációs folyamat termékeként, később visszatérek még, részletezve az erre utaló jeleket.
Természetesen kérdés lehetne az, hogy hét nap (vagy óra, stb…, de semmiképpen sem év) alatt hogyan tud Harry a könyvekben leírt mértékű személyiségfejlődésen (individuációs folyamaton) keresztülmenni. Azonban nem szükséges, hogy a tényleges Harry Potterben ekkora személyiségváltozások menjenek végbe, elég, hogy a megnyilatkozási folyamat során (és elsősorban végén) látja magát hősként, a gonoszt legyőzve, azaz az ideális Harry Pottert, azt, akivé válhat később (akár hét tényleges év múlva). A belső szféra elvárásai szerint olyanná kellene válnia, amilyen a hetedik könyv végén (azaz, a sorozat végén szereplő, ideális Harry a Selbstet jelképezi, mint később látni fogjuk). A jungi pszichológia szerint a belső szféra, a tökéletesség felé, az „ideális önmagam"-má (azaz a Selbstté) válás útján terelgeti az embert.